Antalffy Tibor - Az évszázad biztosítási csalása

Könyvek:  Főkönyvmoly
Antalffy Tibor - Az évszázad biztosítási csalása

Fülszöveg

Fülszöveg: Jelentős ​összegű életbiztosításokat kötött, megrendezte saját halálát, majd hat évig bujkált a hatóságok elől pénz nélkül, hátrahagyva otthonát, családját és barátait. A. Zoltán Rex 2000 júliusa és novembere között hat nagy összegű biztosítást kötött, összesen 252 millió forint értékben. A. Z. R. 2001. szeptember 17-től családjával és közeli barátaival a görögországi Toló városában nyaralt. 2001. szeptember 26-án szörfözés közben a tengerbe esett, majd eltűnt. A görög hatóságok nagy erőkkel kezdték keresni, majd fél évig tartó vizsgálat után végül lezárták a nyomozást. A nyaralásból hazaérkezve a gyanúsított felesége levélben értesítette a biztosítókat a halálesetről, majd megbízott egy ügyvédet, hogy az járjon el a biztosítások ügyében. BLOGOS VÉLEMÉNYEK: A napokban a véletlen folytán bukkantam rá. Csalásból fulladt vízbe? És akkor láss csodát, ma megtalálták a nemes nevű, ám nem nemes lelkű Antalffy Zoltán állatkereskedőt. Természetesen most már az ártatlanság nevében csupán monogrammal. Ilyen nincs! A volt feleség még bigámiázott is a tetejébe. Figyelmesen elolvastam a híradást, de nem tudnám megmondani, hogy igazából milyen bizonyítható bűncselekményt követett el az ipse. Azonkívül, hogy évek óta egy cseh tanyán sanyargatta magát. Azért az elgondolkodtató, hogy a gyilkossági csoport foglalkozik az üggyel…

Vélemény, idézetek

 

Nekem a könyv elolvasása után, tulajdonképpen az jött le, hogy az egész történet kiváltó oka, az úgynevezett szikra, a szeretet, a szeretni tudás, a családi béke hiánya volt. Hogy egy olyan rendkivüli intelligenciával megáldott ember, mint a könyv írója, miért került ebbe a helyzetbe, miért ilyen családot "kapott a sorstól", miért ilyen emberekkel került össze, talán egy más történet, de érdekes dolog elgondolkodni rajta....

És akkor következzen a szerző személyes véleménye a 26-ik oldalról:

 A szeretet (szeretni tudás) nem genetikailag örökölhető „lelki” tulajdonság, hanem tanult „viselkedési” forma. A szeretetet tehát meg kell tanulni. Erre mindenkit az édesanyja tanít meg azzal, hogy születésének pillanatától fogva szereti gyermekét, gondozza, gondoskodik róla, aminek számtalan formája, megnyilvánulása van. Mindenki vágyik a szeretetre, de nem mindenki tud adni szeretetet, mert fiatal gyermekkorában nem tanították meg rá. Ráadásul a szeretet olyan, mint az anyanyelv, csak korai gyermekkorban tanulható meg. Aki saját erőből, később akarja megtanulni, az csak imitálni fogja az igazi szeretetet.

Úgy mondják, van „feltétel nélküli szeretet”, de ez a kifejezés félre vezető. A szeretet alapvetően önzetlen, mert szeretni annyit tesz, mint nem helyezni a másik személyt magam mögé. Ebből következik, hogy a szeretet és az önzés kizárják egymást. Ezért van az, hogy akit az édesanyja nem tanít meg szeretni (állami gondozás, hanyag, nemtörődöm anya, árvaságra jutás), az alapvetően önző és törtetővé válik.

Az a gyerek, akit az édesanya nem tanít meg szeretni, az szeretetéhessé válik, hiszen nem szeretik. A szeretetéhes gyermek pótcselekvéseket talál ki magának, például állatokat tart, kedvenc játékokkal alszik, és hason sorsú gyerekekkel barátkozik. Miközben mélységesen boldogtalan, nem találja helyét. Az ilyen gyerek ivarérés után szexuális partnerében véli fellelni a hiányzó szeretetet, ami a szerelmi kapcsolatot eltorzítja. Értem ez alatt például a partner irreális (a társadalom által helytelenített) követeléseinek a kielégítését, vagyis az erkölcsi normák átlépését a „szeretett” partner kedvéért. Amíg azonban az igazi szeretet egy életre szól, a szexualitással összeházasított szeretet múlékony, mert a háttérből átvilágít rajta az önzés. Ezért csak addig tart, amíg az egyén megtalálja benne a számítását. Ez tehát nem egy önzetlen, feltétel nélküli szeretet.

A szeretetéhes ember intelligenciájának és egyéb pszichés tulajdonságainak függvényében különböző képen reagálja le helyzetét. Van, aki gátlástalanul a társadalom ellen fordul és mindenkin, vagy legalább egy valakin, iparkodik „leverni” sérelmeit. Van, aki szuper ambiciózussá válik, ezért gazdaságilag többnyire igen sikeres lesz, majd anyagi fölényének birtokában osztogat „pofonokat”, mert ő így veri le sérelmeit másokon. A szeretetéhes ember irracionálisan cselekszik, ezért tettei kiszámíthatatlanok, nem egyszer saját érdeke ellen dönt.

 

    Hogyan mehetnek el a dolgok ennyire egyfelé? Lássunk egy kis háttértörténet, hogy ki is a biztosítási csaló kedves édesanyja no meg az édesapja, lássuk a forrást, hogyan is kezdődött?

 

Az 1940-es évek vége felé egy Hajdú vezetéknevű család, kiskamasz fiukkal együtt, sikeresen elhagyta az országot és Ausztráliában kötött ki. A fiú, aki ekkor már a Josef névre hallgatott, sikeresen befejezte az általános iskolát, majd elvégezte a középiskolát, miközben alaposan megtanult angolul, aztán beiratkozott a Melbourne-i Egyetemre. Master Josef Hajdunak volt egy Elayne Wanke nevű osztálytársnője. Igen, igen a jóval később megszületendő első három gyermekemnek a leendő anyukája. Mivel mind a ketten eminens tanulók voltak, sőt az osztály két legjobbika, úgy gondolták, hogy őket az isten is egymásnak teremtette. Ennyi. Aztán a 18 éves Elayne-nek jöttem én az életébe, aki jó hét évvel voltam idősebb Josefnél, és úgy gondoltam, hogy eleget fogták egymás kezét a moziban, egy tizennyolc éves leány nem egészen erre való. Elyane ezen nézetemmel tökéletesen egyetértett. Az első nagy sikoly után (ami mellesleg abszolút csendben zajlott le) hamarosan össze is költöztünk.

Mivel Ausztráliában a nagykorúság a 21. életév betöltésével lepi el az embert, az összeköltözésen kívül mást nem igen tehettünk. Elayne rokonsága menten megszakította élettársammal a kapcsolatot, mely tettnek egyetlen oka én voltam. Az összeköltözés lett volna a kisebbik rossz, a nagyobbik rossz külföldiségem volt, abban az időben Ausztrália nem büszkélkedett „multikultúrális” vívmányaival. Később megtudtam, szó sincs arról, hogy én választottam volna őt, ő választott engem, és ebben igen komoly mértékben nyomott a latba magyar származásom, amit természetesen Josef-nek köszönhetek mert, hogy ő is magyar származású volt.

A fenti két bekezdést preambulumnak szántam, mert az összeköltözés kifejezetten jól sikerült. Erre utaltak a jelek, mert a lényeget akkor még természetesen nem ismertem. Ezt úgy szokták mondani a népmesékben, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” csak ez 18-25 éves korban nagyon soká szokott bekövetkezni. Maradjunk annyiban, hogy boldogan éltünk. Igaz, akkoriban ez még nem volt olyan széles körben elfogadott, mint manapság, és ennek okán kaptunk is néhány megjegyzést vadházasságunk miatt [Abban az időben magyarul vadházasságnak nevezték a házasság nélküli együttélést]. De mondom, egészen jól működött, talán azért, mert szüleimet utánozva összeállásunkkor adósságunkon kívül nem volt semmink. Elayne-nek 5 font tartozása volt, nekem három. Az 5 fontért nőm kapott egy használt lemezjátszót nagynénikéjétől egyetlen lemezzel: Csajkovszkij B-moll zongoraversenyével, amit kábé 150-szer hallgattunk végig. Gondolhatjátok! Az első hetekben Elayne 14 fontos ösztöndíjából éltünk, amit két hetente, még a szemeszterek közötti időben is kapott.

Később egy kicsit összeszedtük magunkat, úgy értem, anyagilag, ami azért nem volt túl könnyű dolog. Elég sok kényelmetlenséggel járt. Például állandóan költöztünk, albérletből albérletbe. Aztán utánanyúltunk mindenfajta mellékjövedelemnek. Böngésztük az apróhirdetéseket, és megpróbáltunk alkalmi munka-lehetőségeket kihalászni. Elayne egyszer például elment modellt ülni egy festőnek. Amiért alkalmanként egy fontot fizettek egy órára. Amíg Elayne fent modellt ült, addig én lent vártam rá az utcán. Egy másik alkalommal elsősegély dobozokat lehetett „door to door” [Ajtóról ajtóra járva] árulni. Ezt is megpróbáltuk, persze nulla sikerrel.

Talán három éves múltra tekinthettünk vissza, amikor egy új lehetőség adódott. Melbourne-től 400 kilométerre, ami ott nem jelentett távolságot, a tengerparton belterületesítettek egy 20 kilométeres szakaszt. A lényeg ugyanaz mint itthon, a nagy semmi közepében, esetünkben a tengerparton, egy hatalmas területet a térképen felosztottak kb. 1500 m2 területekre, és elkezdték árulni százszor drágábban, mint amennyit per pillanat ért, mint leendő üdülőt. A siker kulcsa természetesen a fantasztikus hirdetési hadjárat.

A területfejlesztéssel foglalkozó cég bárkit felvett ügynöknek, de természetesen fizetést nem adott. Aki eladott egy telket, az jutalmul megkapta a vevő által kifizetett első részletet, ami esetünkben 10 font lett volna, vagyis majdnem egy heti fizetés.

Mi tehát jelentkeztünk ügynöknek, és elkezdtünk a magyar nyelvű hetilapban veszettül hirdetni. Ennek sok értelme nem volt, mert több hét próbálkozás után is mindössze egy telket sikerült eladni, azt is a húgomnak. Igaz, a történet folytatása ennél egy kicsit azért érdekesebb. Ugyanis egy szép napon valaki mégiscsak jelentkezett a hirdetésünkre, és Elayne kivitte a telekre (emlékezzünk, 400 km-re) a 10 font reményében.

Reggel indultak, a számítások szerint délután 5 körül kellett volna visszaérkezniük. Kellett volna, de nem érkeztek meg. Jobban mondva Elayne nem érkezett meg. Sebaj, gondoltam, jó alaposan körülnéztek, vagy lett valami baj a kocsival. Na, majd megjavítják. A magyar sárga angyal mozgalom ott már akkor is működött és kitűnő eredménnyel. Én mindenesetre el kezdtem készíteni a vacsorát, mert abban biztos voltam, hogy élettársam, amikor hazaér, olyan éhes lesz, mint a farkas. A vacsora készen lett, az óra elütötte a nyolcat, de semmi. Kezdtem egy kicsit idegeskedni, aminek oka az volt, hogy műszaki hiba miatt ausztrál még nem éjszakázott az országúton. A kontinensfeltáró idők alatt kialakult, a kölcsönös segítésnyújtással kapcsolatos szokások ezt teljességgel kizárták. De ha nem műszaki hiba, akkor csak baleset lehet. Elhatároztam, ha kilencig nem ér haza, felhívom a rendőrséget. Addig is megpróbáltam magam elfoglalni valamivel.

Aztán eljött a kilenc óra, és Elayne sehol. Mentem a telefonhoz és remegő ujjakkal tárcsáztam, mert majdnem biztos voltam, hogy baleset érte őket. Elvégre mi más történhetett még? Elayne nem volt egy gyakorlott vezető, nem is volt túl ügyes. Átkoztam magam, amiért elengedtem egyedül. Ketten kellett volna mennünk. Végtére is a benzinköltség ugyanaz. Szóval tárcsáztam a rendőrséget, és elmondtam az ügyeletnek, hogy mi járatban vagyok. Volt-e ma délután közlekedési baleset a Princess highwayen Melbourne és a Golden Coast között. A rendőrség kategorikusan közölte velem, hogy onnan ma semmi rendkívüli eseményt nem jelentettek. Az nem lehet, hogy volt, csak nem jelentették? Az kizárt dolog, mi mindenről tudunk, állították. De hát a feleségemnek már délután ötkor itthon kellett volna lennie. Ja, – így a rendőr – nyugodjon meg, uram, tapasztalataink szerint ilyen esetben a hölgyekkel nem baleset szokott történni. Ugyan már, válaszoltam, én ismerem a feleségem! A rendőrnek úgy látszik, tetszett a dolog, vagy pedig az ügyelet lehetett unalmas, mert beszélgetni kezdett velem. Higgye el uram, én már elég régen vagyok a testületnél, majd minden férj azt hiszi, ismeri a feleségét, de ez csak nagyon ritkán igaz. Hát akkor én vagyok a ritka eset, vetettem véget a beszélgetésnek. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy éjfélig nem fekszem le, de mi történhetett vele?

Éjfélkor lefeküdtem, de nem tudtam elaludni, legalább egy óráig forgolódtam, de aztán csak elnyomott az álom, amiből kettő után ébresztett fel az ágyunkba óvatosan bebújó „feleségem”. Első észlelésre egy hatalmas kő esett le a szívemről. Hát akkor él, nem történt semmi baj. A második észlelés, ami iszonyú gyorsan követte az elsőt, egy még soha nem tapasztalt idegen szag, akarom mondani, illat volt. Te jó isten, mi ez, tértem egyetlen másodperc alatt tökéletesen magamhoz. Hol az ördögben jártál?

Mit mondjak, reggelig beszélgettünk arról, ami történt, és hogy mi történt? A történet roppant egyszerű. A magyar pasi megnézte a telket és úgy döntött, nem veszi meg. Irány vissza Melbourne-be. Az út vége felé a pasi bedobta, hogy roppant hülyén érzi magát, egy ekkora út, ilyen fáradtság és hát ő nem vesz telket. Semmi baj, semmi baj, nyugtatta nőm, van ez így néha, ha nem, akkor nem. Tulajdonképpen nem történt semmi, elvégre nem kötelező vásárolni, stb., stb. De hát ő rettenetesen röstelli magát. Legalább hadd hívja meg vacsorázni. Na jó, így nejem, azt elfogadom, elvégre egész nap nem ettünk semmit.

Elayne szerint ő egy étteremre gondolt, de a hapsi a saját lakására, és hát ebből olyan ciki lett volna kihátrálni utólag. Szóval lakás. Na jó, mondtam én, és mi történt? Mostanáig tartott a vacsora, mert akkor kurva lassan ettetek. Nem, nem ettünk lassan csak hát a vacsora után a férfi … Na, erről jut eszembe, vágtam közbe, tudod a nevét? Valami Pista, azt mondta őt mindenki Pistának hívja. Oké, mit csinált vacsora után ez a Pista? Hát, láttam rajta, hogy nem igazán ura a helyzetnek én meg nem akartam húzni az időt. Elkezdtem vetkőzni, arra gondoltam, én még csak veled basztam [A beszélgetés természetesen angolul folyt és elsőnek Elayne, majd én is a FUCK szót használtuk, aminek precíz fordítása bizony-bizony a BASZÁS] és fogalmam sincs, milyen mással. Gondoltam, kipróbálom. Itt a legjobb alkalom.

Sajnos én még ilyen helyzetben se vagyok képes levetni racionális gondolkodá­somat, ami abból is látszik, hogy honfitársaim egy jó része simán hátába mártotta volna a konyhakést pusztán szerelemféltésből, ha jól emlékszem a hivatalos terminológiára. Evvel szemben én az után érdeklődtem, jó-jó, vacsoráztatok, majd basztatok, de mit csináltál ennyi ideig. Mit? Fogyott el a türelme nőmnek, hát, újra basztunk. Újra basztatok? – csodálkoztam el – azt mondtad, azért feküdtél vele össze, mert kíváncsi voltál, más hogy csinálja. Na igen, és … Mi az, hogy és? Az első baszás után már tudtad, a második baszásnál mire voltál kíváncsi? Semmire. Akkor miért basztál másodszor is? Nem tudom, azaz tudom, mert jólesett. És mikor hagytátok abba? Hát, most, kettőkor. Ekkor néhány perc csönd következett, majd újra én szólaltam meg. – Szóval kíváncsi voltál? – Igen. – És hogy baszott ez a Pista? – Úgy, ahogy te. – Akkor nem sok újban volt részed, – zártam le a beszélgetést, – úgy látszik, te buksz a magyarokra.

Utóirat: Egy héten belül megdugtam az ír származású, 24 éves Ann Master-t, akinek az alkoholista férje évek óta nem látta el férji feladatát. Az affér 5 hónapon át tartott, Elayne ki volt tőle akadva.

 

Nem én találtam ki! Ezt a könyv szerzője írja le, saját blogjában, a következő linken: http://www.antalffy-tibor.hu/?p=17461


Kapcsolat

>>> Jelentkezz be a kapcsolat adatok megjelenítéséhez <<<

Nem küldhetsz hozzászólást!