Udo Ulfkotte - Menekültipar

Könyvek:  Főkönyvmoly
Udo Ulfkotte - Menekültipar

Fülszöveg

Fülszöveg: • Tudta Ön, hogy már most is hárommillióan dolgoznak a bevándorlókért Németországban, háromszor annyian, mint az autóiparban, a BMW-től az Opelen át a Volkswagenig együttvéve?

• Nem?
• És azt, hogy a menekültipar Németországban évente 13 billió(!) forintos üzlet?

Ha elolvassa Udo Ulfkotte (1960. január 30. - 1917. január. 13.) tények sokaságával alátámasztott leleplező könyvét, másként fog gondolkodni a menekültkérdésről.

Egy évvel a Magyarországon is nagy visszhangot kiváltó, Megvásárolt újságírók című médiakritikai könyve után újra forró témához nyúlt Udo Ulfkotte német tényfeltáró újságíró, aki 17 éven át volt a nagyhírű Frankfurter Allgemeine Zeitung haditudósítója és szerkesztő-riportere. Ulfkotte annak járt utána, hogy kik és mekkora hasznot húznak a milliószámra Európába érkező észak-afrikai, közel-keleti és közép-ázsiai menekültekből?

A kutatás eredményei még a sokat látott szerzőt is megdöbbentették. A média által világhírűvé vált a Willkommenskultur kifejezés, az Angela Merkel által meghirdetett nyitott kapuk politikája. Kevesen tudják azonban, hogy a menekültipar 2016-ra Németországban 42 milliárd eurós gigaüzletté vált. A bevándorlóimport fenntartása és növelése sokak érdeke, miközben hatalmas károkat okoz az európai adófizetőknek, akik egyre kevésbé érzik otthon magukat a saját országukban.

Róluk, a nyertesekről és a vesztesekről írta ezt a könyvét Udo Ulfkotte.

- A nagyvállalatokról, amelyek milliárdos hasznot zsebelnek be a menekültek ellátására szolgáló állami megrendelésekből.

- Az idősotthonokból kitett német nyugdíjasokról, akiket utcára tettek, mert szükség volt a szobáikra a menekültek elhelyezéséhez.

- A gyógyszeripari óriáscégekről, amelyek számára hatalmas új piacot jelent az elhanyagolt egészségi állapotú és Európában ismeretlen, egzotikus betegségektől szenvedő bevándorlók sokasága. A számlát természetesen az adófizetők állják.

- Az utcán, közparkokban és fürdőkben szexuális zaklatást vagy erőszakot elszenvedő gyerekekről, fiatalokról és felnőttekről.

- A politikusokról, akik jól jövedelmező mellékállásokat töltenek be a menekültipart kiszolgáló szervezetek igazgatótanácsaiban.

- A kiskereskedőkről, akik már nem is jelentik a menekültek által elkövetett sorozatos bolti lopásokat, mert tudják, hogy a rendőrség egyetlen elkövetőt sem vesz őrizetbe.

- A több mint 100 tagú brémai menekült nagycsaládról, akik évente 5,1 millió euró szociális segélyben részesülnek.

- Az újságírókról, akik a menekültipar érdekeinek megfelelően hangolják riportjaikkal a közvéleményt...
Osztályozás (1-10) : 10

Vélemény, idézetek

 

Lovas István cikke a Magyar Hírlapban:

A hónap első hetében jelent meg Udo Ulfkotte német újságíró új könyve A menekültipar – Miként profitálnak politikusok, újságírók és szociális szervezetek a menekülthullámból címmel. Tizenegy hónappal azután, hogy szintén a Kopp kiadónál látott napvilágot bestsellerré vált könyve, A megvásárolt újságírók, amelyet szintén lapunk mutatott be elsőként a hazai nyilvánosságnak.

Ulfkotte nevét idehaza nagyon sokan ekkor ismerték meg. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori haditudósítójának és szerkesztőjének könyve hatalmas megbecsülést és hírnevet váltott ki a magyar jobboldalon és gyűlölettel teli zavart hallgatást a balliberális térfélen, hiszen nehéz konteógyártással vádolni egy vezető német lap egyik korábbi kulcsemberét. A szerző előszavában leírja tapasztalatait arról, hogy milyen megpróbáltatások érték és érik tavalyi leleplező kötete miatt. Egyik lábával a börtönben van, másik lábával az anyagi összeroppanás szélén egyensúlyoz, aki olyan könyvet ír, mint ő. Minden sorát nagyítóval vizsgálják az ügyvédek, melyik állításáért lehet perelni. Eddig százötvenezer euró kifizetésére kötelezték. Hozzátehetjük: tudjuk jól, milyen veszélyes a hatalmasokkal szemben tényfeltárást végezni, akik minden tettüket titkolják. Azok meglétét tehát nem könnyű a bíróság előtt is megálló bizonyítékokkal igazolni.
Vajon a hazai balliberális sajtót hányszor perelhetné a kormány (sajnos nem teszi), amikor esetenként még névtelen forrásokra sem hivatkozva hazudik, beleértve olyan rémtörténetek kitalálását is, hogy süllyed a 3-as metró alagútja?

A kötetből megtudhatja az olvasó, hogy a nagyvállalatok mekkora profitot fölöznek le a menekültipari tevékenységükkel. (Ulfkotte könyvében végig a Németországban megszokott „menekült” szót használja.)

Megtudja továbbá, hogy a gyógyszeripar miként növeli forgalmát milliárdokkal a beérkező menekülteknek felírt gyógyszerek eladásából. Hogy a rendőrökre és újságírókra szájkosarat raknak a menekültstátust kérők bűnelkövetései ügyében; hogy számos SPD (szociáldemokrata) politikusnak mellékállása van olyan szervezetekben, amelyek a migránsoknak szállást adnak; hogy a pártok a menekültek ellátásával kapcsolatban törvénytelen finanszírozásban részesülnek, és hogy újságírók külön pénzt kapnak, ha könnyfakasztó sztorikat írnak a menekültstátust kérőkről.

Ulfkotte bemutatja azt is, hogy miközben a német sajtó és Angela Merkel kancellár halálra aggódja magát a menekültek sorsa miatt, annak nem adnak hangot, hogy az országban háromszázezer, többnyire etnikailag német hajléktalan él, akik közül harminckétezer a gyerek.

Könyvéből megtudjuk azt is, hogy a német újságírók szívhez szólóan megható, de kitalált történeteket is előadnak menekültekről, például a szenegáli Abdou Dioufról, aki horrorisztikus élményeit ecsetelte állítólagos hajón történő meneküléséről. Azonban kiderült, történetét 2015 nyarán egy spanyol reklámügynökség találta ki.

Ulfkotte azt is leírja, mennyibe kerül egy menekült a német adófizetőknek. Fejenként havi háromezer-ötszáz euróba. Egymillió menekült ellátása tehát havi három és fél milliárd, évente negyvenkétmilliárd euróba kerül. Pontosan ennyibe kerül a költségvetésnek a németek segélyezése.

E könyv megjelenése előtt nem igen tudtunk arról, hogy Németország nettó kivándorlóország, mert egyre több németnek lesz elege saját hazájából. „A bevándorlók már csak az olyan országokból érkeznek, ahol az oktatásban kevesen részesülnek.

A távozó, képzett németek „Goodbye Deutschlanddal” búcsúznak. Ma már minden negyedik német azzal a gondolattal játszik, hogy elhagyja hazáját. Minden évben 165-170 ezer német fordít hátat Németországnak.
A legtöbb közülük fiatal és egyetemi végzettségű.”

Álljon itt a fejezet végkövetkeztetése: „Az igazság így hangzik: Német­ország kivándorlási ország – legalább is az etnikai németeknek.” Mely mondattól, mint általában a kínos tényektől, megállhat az ütő a hazai, a Merkel-Németországot imádó balliberális sajtó magyarutáló tamtam-dobosai kezében.

És hogy honnan érkezik a „munkaerő-utánpótlás”? Abból az Afganisztánból, ahol a nők nyolcvannyolc százaléka analfabéta. Az afrikai Nigerből (ott ez az arány 84,9 százalék), Dél-Szudánból (84 százalék) és Burkina Fasóból (78,4 százalék).

A menekültek orvosi ellátása óriási összegekbe kerül az adófizetőknek. Németországban négyszáz-ötszázezer a Hepatitis-C vírussal fertőzött emberek száma – egy jelentős részük migráns. Egy negyvennyolc hétig tartó kezelés ára 25-28 ezer euró. Ha más, drágább gyógyszereket is alkalmaznak, akkor 51-64 ezer euró a terápia költsége. De lehet, hogy az orvos még a – grammját tekintve szó szerint az aranynál is drágább – Gilead pirulát is felírja, az szemenként 714 euróba kerül.

A menekülteknek megfelelő szállás is dukál. Sokukat szállodákban helyezik el. Nem egyszer a hoteltulajdonos akarata ellenére. De kastélyokban és magánnyaralókban is. E téren sincsenek tabuk, akadályok. A Holte-Stukenbrock-kastélyban a rendőröknek kellett átadniuk a helyüket a menekülteknek. Máshol (a helyszínek pontos jelölése a könyvben) idősotthonokat ürítenek ki számukra.

Hogy mindez mihez vezethet, Ulfkotte brit lapok cikkeit idézi, melyek szerint legkésőbb 2018-ban már páncélosok düböröghetnek Európa városainak utcáin és terein. Az amerikai CIA egyik jelentése azt a képet vetíti elénk, hogy a közel-keleti és észak-afrikai menekültek hullámai országokat árasztanak el, és számos nagyváros kormányozhatatlanná válik.

A Németországban menedéket kapottaknak maximum tizenöt hónap ott-tartózkodás után jogukban áll behívni családtagjaikat. Sok esetben a visszamaradt rokonok küldik ki előőrsként az egyik családtagot, aki az­után behívja őket. Így azután egy család eltartására évente akár kétszázötvenezer eurót is rá kell fordítani.

A legújabb felmérések szerint a németek már jobban félnek a menekültektől, mint a munkanélküliségtől, ami korábban a legnagyobb gondot jelentette. Az egykor patyolattiszta Németország közben koszosodik. Amit a sajtó trendinek igyekszik eladni.

Közben Berlinben a zsebtolvajlá­sok száma ötvenöt százalékkal emelkedett. Annak ellenére, hogy a szállások őrzése havi hatezer-ötszáz euróba kerül menekültenként.

*
„A Menekültipar” című ezen kiadványt a tabuk és tények, a bevándorlóimport fenntartása és növelése, a szegénységből való meggazdagodás, a bevándorlás elhallgatott költségei, a politikai korrektség pusztító következményei... iránt érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánljuk.
*
Másik ajánlott könyve:

A megvásárolt újságírók:


Kapcsolat

>>> Jelentkezz be a kapcsolat adatok megjelenítéséhez <<<

Nem küldhetsz hozzászólást!