Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög

Könyvek:  Főkönyvmoly
Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög

Fülszöveg

Fülszöveg: Nikosz Kazantzakisz, Anthoni Quinn, Kakojannisz, Mikisz Theodorakisz – ezt a sort csak egyféleképpen lehet folytatni: Zorba (Zorbász), a görög. A nyers, szertelen, vad, csupaszív világcsavargó.
A valóságos életben idegenül mozgó, csak az elvont események világában otthonos író – a másik főhős- és Zorbász közös kalandjainak foglalata ez a világhírű, immár klasszikus regény, s egy olyan barátságé, kapcsolaté, amelynek végén az író már pótolhatatlan testvérként, élete örök hiányaként gyászolja a kezdetben véglegesen idegennek érzett „görögöt”. A önéletrajzi ihletésű krétai történet a végleteket kutatja, az erény, a szabadság, a halál gondolataival viaskodik. Ha úgy tetszik : a keleti kereszténység test-lélek dualizmusát fogalmazza meg a maga módján. Zorbász a test, az író a lélek – és mindkettő Kazantzakisz.
Idézetek a könyvből:: Táncoljunk Uram! A zene (dal) majdcsak megjön valahonnan!

Néhány a kedvenc idézeteim közül:

- Én, ne nevess, jó uram, az Istent pontosan olyannak képzelem, mint magam vagyok. Csak magasabbnak, erősebbnek, bolondabbnak és halhatatlannak. Lágy báránybőr bundákon ül lustálkodva, és az ég a kunyhója. Nem ilyen pléhdobozokból összetákolt kunyhó, mint a miénk, hanem felhőből van. Jobb kezében nem kardot tart, nem is mérleget – az efféle szerszámok gyilkosok és mészárosok kezébe valók -, hanem egy nagy szivacsot, teli vízzel, mint a felhő. Balról van a paradicsom, jobbról a pokol. Jön a szegény lélek, meztelenül, mert elvesztette a testét, és remeg. Az Isten szemügyre veszi, és kuncog a bajusza alatt, de játssza a félelmetest: „Gyere ide – mondja neki, és mélyíti a hangját -, gyere ide, átkozott!" És elkezdi a vallatást. A lélek Isten lábához veti magát. „Irgalom, kegyelem – kiáltja -, bűnös vagyok!" és mondja, mondja a bűneit. Beszél, se vége, se hossza. Az Isten meg unja, és ásítozik. „Hallgass már – kiált neki -, megsüketülök!" És zsupsz, veszi a szivacsot, törül rajta egyet, és már föl is oldotta minden bűnéből. „Mars a paradicsomba! Péter, ereszd be a szerencsétlent!" Mert tudnod kell, jó uram, hogy az Isten hatalmas, nagylelkű úr, és a nagylelkűség megbocsátást jelent.
Aznap este, emlékszem, mikor Zorbász mindezeket felsorolta, nevettem rajtuk, de azóta „Isten nagylelkűsége" együttérzően, bőkezűen és mindenhatóan gyökeret vert bennem."

-Nem akarsz vesződséget? –képedt el Zorbász – Hát akkor mit akarsz, jó uram?
Nem feleltem.
-Az élet csupa vesződség – folytatta Zorbász – csak a halál nem.
Tudod, mit jelent: élő ember? Keresni az okot, hogy bajba kerülj.

Amíg átéljük a boldogságot, nehezen érezzük meg, de ha már elmúlt és visszatekintünk, hirtelen megértjük - olykor elcsodálkozva - milyen boldogok voltunk.

Elmesélek jó uram valamit, amit Szalonikiben mondott nekem egy hodzsa, elmesélem neked, még ha süket fülekre talál is. Én akkor zsibárus voltam Szalonikiben. Jártam a negyedeket és gombolyagot, tűt, cérnát, szentek életéről szóló könyvet, piperedolgokat és paprikát árultam. Olyan hangom volt, mint egy pacsirtának, és tudnod kell, hogy a nők az ember hangjára is felfigyelnek (és mire nem figyelnek fel az átkozottak!) (...)
Nos hát, zsibárus voltam , jártam a török negyedekben is, és úgy látszik, egy gazdag török nő felfigyelt a hangomra, és belém bolondult. Hívott egy öreg hodzsát, telerakta a markát pénzzel. "Segíts - mondta - , hívd ide a görög zsibárust, hogy jöjjön el hozzám. Látni akarom, nem bírom tovább!" A hodzsa eljött hozzám és azt mondta: "Hé, te görög, gyere velem!" - "Nem megyek én bizony, hová akarsz vinni?" - "Egy török nőhöz, te görög, olyan szép, mint egy szál virág, vár a lakásán, gyere!" De én tudtam, hogyan szokták leszúrni a görögöket éjszakánként a török negyedekben. "Nem, nem megyek!" - mondtam neki. - "És nem félsz Istentől, te gyaur?" - "Minek félnék?" - "Azért te gyaur, mert aki megölelhet egy nőt, és nem teszi, nagy bűnt követ el. Ha egy asszony az ágyába hív, és te nem mégy, elveszett a lelked." (...)
Zorbász felsóhajtott. - Ha van pokol, a pokolba kerülök, és ez lesz az oka. Nem az, hogy loptam, öltem, nőztem, nem, nem! Ezek semmiségek, Isten megbocsátja. Mégis a pokolba kerülök, mert azon az éjszakán várt rám egy asszony az ágyában, és én nem mentem...

"Eszembe jutott egy reggel, amikor egy fenyőfán pici lepke bábját vettem észre abban a pillanatban, amikor felpattant a burok, és a lepkévé vált hernyó készült napvilágra törni. Vártam, vártam, de késett, s mivel siettem, ráhajoltam és elkezdtem leheletemmel melegíteni. Türelmetlenül melegítettem, és a csoda kezdett kibontakozni előttem, gyors és természetellenes ütemben, kinyílt az egész burok, és kibújt a lepke. Ám sohasem felejtem el undoromat: szárnyai ráncosak maradtak, az összehúzódott testecske remegett, s küszködött, hogy kitárja a szárnyát, de nem tudta, s én igyekeztem, hogy segítsek neki a leheletemmel. Hiába, hiányzott neki a türelmes érés és a napfényen való lassú kibomlás, most már késő volt. Leheletem idő előtti kibomlásra kényszerítette a lepkét, ráncosan, koraszülöttként jött napvilágra. Éretlenül bújt ki, reménytelenül mozdult meg, és nemsokára meghalt a tenyeremben. Azt hiszem, e lepke pelyhes teteme a legnagyobb teher az életemben, lelkiismeretem legsúlyosabb terhe. És íme, ma értettem meg mélyen: halálos bűn siettetni az ősi törvényeket, bizalommal kell követnünk a halhatatlan ritmust. Összekuporodtam egy sziklán, hogy nyugodtan megemésszem ezt a szilveszteri gondolatot. "Ó, ha tudnám - gondoltam magamban - ezt az új évet szabályozni, hisztérikus türelmetlenség nélkül! Milyen jó is lenne, ha ez a kis lepke, amelyet sietségemmel megöltem, mindig előttem repülne, és mutatná az utat!"


„Megkértem a mandulafát: „Nővérem, beszélj nekem Istenről.” És a mandulafa virágba borult.”

„Aki nem vágyódik a gazdagságra, az gazdag; aki gazdag, de még több gazdagságra áhítozik, az szegény.”

Újra meggyőződtem arról, hogy a boldogság egyszerű és szerény dolog – egy pohár bor, egy szem gesztenye, egy szegényes parázstűzhely s a tenger zúgása, semmi más. Ahhoz, hogy érezd, ez a boldogság, nem kell más, csak egy egyszerű és szerény szív.

Konfucius mondja: „Sokan a boldogságot az emberinél magasabb régiókban keresik, mások lejjebb, holott a boldogság emberi méretekre van kiszabva.” Valóban. Tehát annyiféle boldogság van, ahányféle az ember mérete.

Azt hiszem, Zorbász, háromfajta embertípus van, de az is lehet, tévedek. Azok, akiknek életcélja önnön életük, az evés-ivás , csókolódzás, meggazdagodás, megdicsőülés…Aztán azok, akiknek nem a saját, hanem valamennyi ember élete a céljuk, úgy érzik, minden ember egyenlő, és azért harcolnak, hogy fölvilágosítsák az embereket: szeressék egymást, ne ártsanak egymásnak. És végül azok, akik azt a célt tűzik maguk elé, hogy a mindenség életét éljék: emberek, állatok, növények, csillagok mindnyájan egyek vagyunk, egyazon lények, mely ugyanazt a rettentő harcot vívja; hogy melyiket? – átlényegíteni az anyagot, szellemmé változtatni.



Sokat lehet tanulni a szerzőtől, illetve az általa teremtett főhőstől. Nem kevesebbet, mint azt, hogy hogyan kellene élni. Zorbász, a tökéletesen szabad és tiszta ember, aki mindig azt teszi, amihez kedve van. Ha éhes eszik, ha szomjas iszik, ha kedve van táncol, s ha az élet felkínál valami izgalmas kalandot, mindig nyitott szívvel fogadja. Az égvilágon semmije sincs, csak egy engedelmes és szabad lelke. Sohasem vágyik olyasmire, ami elérhetetlen volna számára. Tökéletesen beéri azzal, amit kapott. Számára minden nap új csoda, mindenhol otthon tudja érezni magát, mint a kisgyerek.. Pedig már nem fiatal. Jóval túl van a hatvanon, sokat látott, sokat tapasztalt ember. Valamikor családja is volt, őt is nyomasztották a mindennapi gondok, de most már azt teheti, amihez kedve van.. Mindenfajta munkát elvégez, semmitől nem riad vissza, de egyetlen igazi szenvedélye a gitárja. Ha ezt a féltve őrzött kincsét a kezébe veszi, nem parancsolhat neki senki. Csak akkor játszik rajta, ha kedve van hozzá. Muzsikál és táncol. Lelke mélyéről a legválságosabb pillanatokban is feltör a kacagás, a mindent elsöprő jókedv, a zene, vagy a tánc. Zorbászt szerette az Isten. Ő otthon volt ebben a világban.”…számára a világ, miként az ősemberek számára, sűrű látomás volt, a csillagokat súrolta, a tenger a halántékán lüktetett, s a gondolkodás torzító hatása nélkül érezte a földet, vizet, állatokat, istent.” A regénynek cselekménye alig van. Voltaképpen két ember, az író és Zorbász kapcsolatáról szól a könyv. A görög származású író, aki az eseményeket elmeséli, azért indult Krétára, hogy ott működtessen egy lignitbányát.. A kikötőben ismeri meg Zorbászt, akinek éppen semmi dolga nincsen. Megtetszik neki a férfi, és kérésére, magával viszi Krétára.. Így indulnak el aztán ketten, sok-sok epizódon keresztül az útra. Az író Zorbászt hallgatva pedig egyre jobban rádöbben, mennyire helytelenül élt eddig, mennyi mindent elmulasztott, ostoba félelemből, hamis beidegződésekből, a szokásokhoz, előitéletekhez való gyáva alkalmazkodásból. Zorbászt igazi tanítómesterének érzi. Úgy gondolja, többet tanult tőle, mint az általa legtöbbre becsült filozófusoktól, prófétáktól. Ez a szabad lelkű szikár görög mindent tudott az életről. Hosszú-hosszú évek múltán szeretné összeszedni minden vele kapcsolatos emlékét, hogy alakját megörökítse, és amennyire ez lehetséges, halhatatlanná tegye.

Ez a gyönyörű regény csak könyvben van meg, nem tudom elküldeni, bármennyire is szeretném...

Vélemény, idézetek

Kapcsolat

>>> Jelentkezz be a kapcsolat adatok megjelenítéséhez <<<

Nem küldhetsz hozzászólást!