Sabine Kuegler - A dzsungel gyermeke

Könyvek:  Főkönyvmoly
Sabine Kuegler - A dzsungel gyermeke

Fülszöveg

Fülszöveg: Sabine ​Kuegler Nepálban született, német családban. Hétévesen szüleivel Nyugat-Pápuának egy a civilizáció által még érintetlen területére költözött. Miután a félelmetes hírű fayu törzs befogadta a családot – annak a reményében, hogy a misszionárius szülők majd békét teremtenek a törzsi háborúk sújtotta vidéken –, Sabine a helyi gyerekek életét kezdte élni cölöpökön álló új otthonukban, a dzsungel szélén. Mindent megtanult, amit egy fayunak tudnia kell a túléléshez, ha úgy hozta a sors, gilisztákat, pókokat, bogarakat és apró halakat evett, íjjal vadászott, és lassan megismerte a kannibalizmusukról és szigorú büntetési rendszerükről elhíresült fayuk mindennapjait. A törzs „tiszteletbeli” tagjává választott család az évek során túlélt egy hajótörést, több törzsi összecsapást és egy majdnem végzetes maláriajárványt is, miután a megrázkódtatásokból okulva Sabine apja úgy döntött, lányát Svájcba küldi tanulni. Az immár tizenhét éves kamasz hirtelen egy merőben más világban találta magát, ahol szinte nehezebb volt kiismernie a helyes utat, mint a dzsungelben. Sabine önéletrajzi könyvében számot ad boldogtalan házasságáról, korai anyaságáról, állásvesztéséről és öngyilkossági kísérletéről is, hiszen ahogy ő fogalmaz: „Az élet a dzsungelben fizikailag megterhelő, míg Nyugaton lelkileg.” Sabine Kuegler mára négy gyermek édesanyja, párjával igazi világutazók, jelenleg Tokióban, Amerikában és Münchenben élnek.
Osztályozás (1-10) : 10

Vélemény, idézetek

 

Az egész könyv nagyon tetszett, de az alábbi rész ragadta meg leginkább a képzeletem:

 

A Nyugat-Pápuában töltött évek alatt másfajta időérzékem alakult ki. Az idő itt lassabban telt, mint máshol: elcammogott valahogy napkeltétől napnyugtáig. Lassúságán semmi nem változtatott, éveken keresztül mindennap, minden hét ugyanolyan lassan telt.

És amilyen lassú volt az idő, olyan lassú lettem én is, hiszen senki sem sietett, senki sem aggódott, hogy elkésik valahonnan. Ugyan mi történt volna, ha valaki elkésik? Ha az emberek megbeszéltek egy találkozót, akkor türelmesen vártak, amíg az illető meg nem érkezett, és ha aznap nem, akkor másnap jött és így tovább. Ha sosem jött, akkor vagy nem is akart jönni, vagy meghalt.

A testmozgásom is lelassult, egyrészt, mert nem volt okom a sietségre, másrészt persze a rettenetes hőség miatt is. Ha az ember túl gyorsan mozgott, hamar elfáradt és eltunyult. És miért akarna fáradt és tunya lenni? Hiszen ott van még a holnap és a holnapután is, olyan sok nap meg év állt még előttem, egy egész örökkévalóság. Olyan érzés volt, mintha az idő, amelyben éltem, megállt volna, és több szempontból valóban így is volt. Ehhez jött még az is, hogy nem voltak különböző évszakok, csak az esős és a száraz időszakok váltakoztak, így a napok, a hetek és a hónapok egymásba folyva egy hosszú, egyenes pályán haladtak előre. Idővel azt sem tudtam már megállapítani, hogy júniusban vagy novemberben járunk-e éppen. Az egyetlen hónap, amelyre kifejezetten figyeltem, a december volt, a születésnapom hónapja.

Ugyanakkor igenis létezett egyfajta időszámítás, ráadásul nagyon pontos volt: a dzsungel órája, ahogy hívták. Ehhez az órához igazodott az egész őserdő, legyen szó állatokról, növényekről vagy emberekről. Számomra a nap, a hold és a rovarok pontosabb mutatói voltak az időnek, mint a fémdarab a csuklómon. A dzsungel órája precízen járt, sosem kellett felhúzni, sem pedig beállítani vagy átállítani. Egész évben pontban hat órakor kelt a nap, felébresztett és játszani hívott. Lassan megkezdte

utazását az égbolton. Amikor pontosan fölöttem állt, eljött az ideje, hogy árnyékba húzódjak és egyek valamit. És láss csodát: a karórám ekkor pont déli tizenkettőt mutatott. Később aztán jöttek a szúnyogok. Pontban este hat órakor előrajzottak rejtekhelyükről az éhező vérszívók fekete felhői. Hűvösebb lett, és elérkezett számukra a vacsoraidő. Még egy olyan növény is volt, amely délidőben bezárta a leveleit, hogy ily módon védekezzen a hőség ellen, majd pontban öt órakor újra kinyílt.

Amikor végül a hold átvette az uralmat az égbolt felett, eljött a lefekvés ideje, és másnap ismét kezdődött minden elölről.

Amikor Európába kerültem, sokáig tartott, mire megszoktam az idő őrült sebességét. Itt egy nap alatt annyi minden történik, mint az őserdőben egy hét alatt, egy hét alatt pedig annyi, mint a dzsungelben egy hónap alatt. Olykor pánikba estem, nem értettem, hova tűnt az idő, olyan érzésem támadt, mintha kiesett volna a kezemből a gyeplő.

A dzsungelben viszont hagytam, hogy az idő eljárjon felettem, elfogadtam a helyzetet,

ahogy az alakult, és akkor sem zaklattam fel magam, ha a tervek megváltoztak - ez ugyanis gyakran megesett. Mert amilyen hanyag volt az idő, éppolyan hanyagok voltak a terveink is. Az évek során megtanultuk, hogy nem érdemes egy hétnél tovább előre tervezni, mert nem lehet tudni, mi minden jöhet még közbe. Volt, hogy a motorcsónak romlott el, volt, hogy a repülőgép, aztán jött az árvíz, vagy a pilótát döntötte ágynak a malária. Így hát mi is higgadtan kezeltük a dolgokat, nem izgattuk fel magunkat, ha valami nem jött össze. Megtanultuk egyik napról a másikra megváltoztatni a terve-

inket.


Kapcsolat

>>> Jelentkezz be a kapcsolat adatok megjelenítéséhez <<<

Nem küldhetsz hozzászólást!