Müller Péter - Szeretetkönyv

Könyvek:  Főkönyvmoly
Müller Péter - Szeretetkönyv

Fülszöveg

Fülszöveg: Hetvenedik születésnapján élete egyik legjelentősebb könyvével jelentkezik a magyar spirituális irodalom mestere. A szeretetről ír. Műve őszinte önvallomás. Gazdag tanítás de ugyanakkor társkeresés is. Az olvasó szeretét keresi. Azt mondja: „A szeretetről beszélni egyedül nem lehet. Csak együtt.” Szól a szerelemről, a barátságról, a női és a férfisorsról. A párkapcsolatról, a szexualitásról és a magányról, társunk elvesztéséről, a saját lelkünkkel való barátságról, az öregségről, a családról a gyermeki és az anyai szeretetről, korunk érzelmi zűrzavaráról s az elmúlhatatlan égi szeretetről. A szeretet a legnagyobb szavunk. Minden örömünk és gondunk mögött ez az egyetlen szó rejlik. A jóskönyv élni segített. Ez a könyv továbblép. Szeretni segít.
Osztályozás (1-10) : 10

Vélemény, idézetek

Kétféle beszélgetés van.
Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő.
Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá.
Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.
A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.
 
Szeretetről beszélni egyedül nem lehet.

 

​****

Mi azt hisszük, hogy az a „valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a „senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor.
Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy „ Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!"- miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: „Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!"
Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
Saját varázsvilágomban élni azt jelenti, hogy nem szeretek. De ha ez eloszlik, egymásban felébredünk. Ez a valóság.
Együtt... Veled... Velem... Benned... Bennem.
S ha innen visszanézünk, látjuk majd, hogy szeretet nélkül nem a valóságban éltünk. Hanem a saját, önző varázslatunkban. Mint egy rossz álomban, jártunk benne. Azt álmodtuk, hogy senkihez sincs közünk. ​
 
​****​
​Az érzés világa a távolságot nem bírja ki!
Túl gyenge az energiája. Szűk körzetben ad és vesz. Ezért fáj, ha szerelmünk nincs mellettünk, ha, mondjuk, elutazik. Ezért elviselhetetlen gyötrelem, ha meghal. Odáig már nem „érzünk". Sem egy távoli országba, sem a túlvilágra ez a nagyon alacsony rezgésszámú érzésvilágunk nem hat el. Ezért mondjuk, hogy: „Maradj mellettem!" „Ne menj el!" Az anya teste lehetőleg érintsen meg, de ha nem, legalább tudjam, hogy ott van körülöttem. Érezzem a sugárzását. Már a másik szoba is messze van, főleg ha csukva az ajtó.
Később ugyanez a helyzet a szerelemmel. Ha térben eltávolodik tőlem a szerelmem, úgy érzem, mint amikor az autómmal robogok valahol az országúton, hallgatok valami szép zenét, és egyszerre kilépek annak az adónak a hatókörzetéből, amelyre a rádiómat hangoltam. Zavaros fütyülés hallatszik, sustorgás, recsegés - aztán csönd lesz.
Meghal a zene. S én egyedül maradok. Elhagyott a muzsika.


​***

Két dologtól félünk.

Az egyik, hogy egyedül maradunk. Nincs nagyobb büntetés, mint a kívül-rekedés, a kitaszítottság. A magánzárka. De még ott is jönnek és szólnak. Ha mást nem, kenyeret és vizet adnak - mert tartozni kell valakihez. Az egyedüllét, ha teljes, az élet megszűnését jelenti - egyedül lenni nemcsak nem jó: nem is lehet.

A másik félelmünk, hogy föl kell adnunk a magányunkat, és össze kell olvadnunk másokkal. Ezért lesz minden társulás idővel éppolyan elviselhetetlen, mint a magánzárka. Sokáig másokhoz tartozni sem jó.

Egyik sem jó.

Magányban társat keresünk, mert nem bírjuk sokáig - s ha társunk van, előbb-utóbb újra a magányt, mert a közösséget sem bírjuk ki. Ez a „magánszívünk" szüntelen önellentmondása. Éppúgy működik, mint a lélegzés: beszívom: csak magam vagyok - kifújom: és az egésszel vagyok...

Így védekezünk a fulladás ellen.

Más szóval: így élünk.

Önvédelem vagy önátadás - melyik a jó?


Kapcsolat

>>> Jelentkezz be a kapcsolat adatok megjelenítéséhez <<<

Nem küldhetsz hozzászólást!