Aldous Huxley - Szép új világ

Könyvek:  Főkönyvmoly
Aldous Huxley - Szép új világAldous Huxley - Szép új világ

Fülszöveg

Fülszöveg: A távoli jövőben az emberek egy mesterségesen kialakított környezetben élik mindennapjaikat, mely miközben mindenki számára roppant kényelmes, maximális biztonságot is nyújt. A betegség fogalma nem létezik, az állampolgárok kivétel nélkül egészségesek. Kizárólag a mesterséges megtermékenyítés létezik, a gyermekek úgynevezett keltetőkben jönnek a világra. Az emberek kedélyállapotát pedig egy erre a célra kifejlesztett droggal tartják megfelelő szinten. Minden tökéletesnek bizonyul ebben a droidokkal teli világban mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a nagyvárosokon kívül vannak még olyan települések, ahol a hagyományos élet létezik...
Miután elolvastam a könyvet, elgondolkodtam: vajon a mostani eszemmel, vállalnám-e a könyvben leírtakat?
Nagyon elgondolkoztatott, hogy tulajdonképpen, milyen élet is jelentené nekünk a boldogságot? Vagy pedig születéstől fogva arra vagyunk "kárhoztatva", hogy elégedetlenek legyünk mindig a sorsunkkal?!?
Idézetek a könyvből:: Egy "gondolatsor" a regényből, ami nekem nagyon tetszett:


"Nem vagyunk a saját magunké jobban, mint amennyire sajátunk az, amit birtoklunk. Nem mi teremtettük önmagunkat, nem lehetünk hatalmasabbak önmagunknál. Nem vagyunk saját magunk gazdái. Mi Isten tulajdona vagyunk. Nem az a boldogság vajon, hogy így nézzük a kérdést? Jelent valamiféle boldogságot vagy vigaszt, ha azt képzeljük, saját magunk tulajdonai vagyunk? Talán így gondolkoznak a fiatalok s azok, akiknek jól megy a soruk. Ezek azt hihetik, nagy dolog, ha mindenük megvan – ahogyan feltételezik a maguk módján, hogy nem függnek senkitől, hogy nem kell semmire sem gondolniuk, ami nincs szemük előtt, hogy nem zavarja őket a folytonos elismerése, imádása és feltételezése egy másik akaratnak. De amint múlik az idő, ők is, mint minden ember, rá fognak döbbenni, hogy a függetlenség nem való az embernek – hogy az természetellenes állapot –, megteszi egy darabig, de nem visz el bennünket biztonságban a végcélig..." Mustapha Mond szünetet tartott, letette az első könyvet, s kezébe véve a másodikat, belelapozott. – Vegyük ezt például – mondta, s mély hangján újból olvasni kezdett: "Az ember megöregszik, érzi önmagában a gyengeségnek, a nyugtalanságnak és a kényelmetlenségnek azt az alapvető érzését, amely a kor előrehaladtának kísérője; s miután így érez, csupán betegnek képzeli magát, elaltatva félelmeit azzal a gondolattal, hogy ez a nyomasztó állapot valamilyen különös okra vezethető vissza, amelyből mint valami betegségből, reménye szerint majd kigyógyulhat. Hiú ábrándozások! Az a kór az öregség, és rettenetes betegség az! Azt mondják, hogy a halálfélelem és a halál utáni dolgoktól való félelem az, ami az embereket a vallás felé fordítja, amint előrehaladnak a korban. De saját tapasztalatom azt a meggyőződést oltotta belém, hogy teljesen eltekintve az ilyen rettegésektől vagy képzelődésektől is a vallásos érzés növekedésre hajlik, amint öregszünk; növekszik, mert ahogyan a szenvedélyek lehiggadnak, ahogyan a képzelet és az érzékenység kevésbé erős és kevésbé felkelthető lesz, értelmünk kevésbé zavartan fog működni, kevésbé homályosítják el a képzetek, vágyak és időtöltések, amelyekben korábban feloldódott; s ekkor felmerül Isten, mintegy a felhők mögül; a lelkünk érezni, látni kezd, minden világosság forrása felé fordul; arra fordul természetes és elkerülhetetlen módón, mert most, hogy mindaz, ami az érzéki világnak életét és búbáját adta, most kezdett elszivárogni belőlünk, most, hogy a jelenségekben való létezést nem erősítik belülről vagy kívülről támadt benyomások, érezzük annak szükségét, hogy támaszkodjunk valamire, ami velünk marad, valamire, ami sosem fog bennünket kijátszani – egy valóságra, egy abszolút és örökké tartó igazságra. Igen, kikerülhetetlenül Istenhez fordulunk, mert ez a vallásos érzés természeténél fogva oly tiszta, oly gyönyörűséges a léleknek, amely tapasztalja, hogy kárpótlást nyújt minden más veszteségünkért." – Mustapha Mond becsukta a könyvet, és hátradőlt székében. – Egyike ama több dolgoknak égen és földön, melyeket e bölcselők felfogni nem voltak képesek, éppen ez volt – körbeintett kezével –, vagyis mi, a modern világ. "Csak addig lehetünk függetlenek Istentől, amíg fiatalok vagyunk, és jól megy a sorunk, de a függetlenség nem vezet el minket biztonságban a végcélig." Nos, mi fiatalok vagyunk, és jól megy a sorunk végig. Mi következik ebből? Nyilvánvalóan az, hogy függetlenek lehetünk Istentől. "A vallásos érzés kárpótolni fog bennünket minden veszteségünkért." De ha nincs veszteség, amit kárpótolnunk kellene, akkor a vallásos érzés felesleges. És miért vadásznánk valami pótszerre a fiatal vágyak helyett, ha az ifjonti vágyak sosem hagynak minket el? Pótlékra a szórakozás helyett, ha egyszer élvezhetjük a jó öreg ostobaságokat az utolsó pillanatig? Mi szükségünk a megpihenésre, ha elménk és testünk továbbra is élvezetét leli a cselekvésben? Mi szükség a vigaszra, ha van szómánk? Mi szükség valami mozdíthatatlanra, ha egyszer ott a társadalmi rend?
– Tehát ön úgy véli, nincs Isten?
– Nem, én úgy vélem, egészen valószínű, hogy van.
– Akkor miért?... Mustapha Mond közbevágott:
– De ő különböző módon nyilvánítja ki önmagát különböző embereknek. A premodern időkben úgy nyilatkoztatta ki magát, mint az a lény, amely le van írva ezekben a könyvekben. Ma pedig...
– Hogyan nyilatkoztatja ki magát ma? – kérdezte a Vadember.
– Nos, ma úgy nyilatkoztatja ki magát, mint hiány; mintha egyáltalán nem is lenne.
– Ez a maguk hibája. – Nevezze a civilizáció hibájának. Isten nem férhet össze a gépekkel és a tudományos gyógyászattal és az egyetemes közboldogsággal. Az embernek választania kell. A mi civilizációnk a gépeket és a gyógyászatot és a boldogságot választotta.

Vélemény, idézetek

Kapcsolat

>>> Jelentkezz be a kapcsolat adatok megjelenítéséhez <<<

Nem küldhetsz hozzászólást!